Minden rendelőben kevés az idő?

Arra keressük a választ, hogy lehetséges-e valamilyen csoda folytán megoldani, hogy a betegeinkre elegendő időnk jusson? Ön hogyan osztja be a rendelési idejét? Van valamilyen megoldási javaslata?

2 hozzászólás

  • Fazekas Piroska szerint:

    Véleményem szerint hasznos lehet időpontra hívni a betegeket, így megelőzhető a 3 perces vizitek kialakulása. Ha ismerjük betegeinket, esetleg azt is tudjuk, ki problémásabb, kire kell több időt szánnunk, és ki az, aki csak “beugrik” egy receptért.

  • Nyitrai Levente szerint:

    Tisztelt Cím!

    Bemutatkozom: 77 éves nyugalmazott unitárius lelkész vagyok. További életcélom az, hogy a kommunikáció hosszúsága helyett egy minőségi célt valósítsanak meg orvosaink.

    Az általam követett cél az,
    hogy élet öröméhez, a gyógyulás reménységéhez való jog érvényesüljön a kommunikációban minden egészségi probléma rendjén.

    Szolgálatom 40 éve alatt az a tapasztalatom rögzült, hogy ha a beteg maga nem képes ezeket a célokat elérni, abban neki az egészségügy pedig nem képes segíteni.

    A súlyos betegek nagy részénél az első szembesítéssel megkezdődik a haldoklás.
    A haldoklás évekig elhúzódhat, pokollá téve a beteg és szerettei életét. Következik egy összeomlás, a beteg egy pokoli sokkon megy keresztül. A sokk idültté is válhat, a gyógyulás sem szünteti meg. A heveny sokk
    lelki összeomlást eredményez, amit az egészségügy el tudna kerülni, ha nem lennének megkövesedett premisszái, mint a beteg teljes körű tájékoztatásának kötelessége.

    Ez a “teljes körű” kimerül egy ambuláns lap és/vagy zárójelentés kiadásával,amit megtoldanak pl. egy ilyen kijelentéssel:
    -“Fiatalember, maga tele van rákkal!” –
    Ilyen és ilyen terápiával tudunk segíteni.
    Ehhez nem sok idő kell, de véget ér vele egy beteg életöröme, sok esetben pedig a gyógyulás reménysége is. Aztán küldik hozzá a kórház egyik pszichológusát, aki egy esetben ennyit mondott: – “Fiatalember, könnyebb lesz meghalnia, ha lemond az életéről!” – A fiatal
    ember azonnal elküldte a pszichológust, és követelte a haza szállítását. Lemondott a kezelésről, ami csak a szenvedését hosszabbította volna meg. A szenvedőnek pedig hosszabb az idő, mint az egészségeseknek.

    E helyett, amit kommunikációnak nevezek, az a javaslatom, hogy a beteget tájékoztassák, de csak ha követeli. Ha nem, ami gyakran előfordul, ne tájékoztassák minden további nélkül, csak azért mert minden beteget tájékoztatnak. Azt is, akinek azzal a haldoklása kezdődik el.

    Hanem közöljék vele, hogy súlyos betegségben szenved, aminek akadálymentes kezeléséhez szükséges, hogy nem kívánja az állapotáról a részletes és folyamatos tájékoztatást, mert
    a beteg nem szakember, nincs fogalma, mint ahogy sokszor az orvosnak sincs a gyógyulás esélyeiről.

    A tájékoztatást megkapja írásban a kezelés befejeződése után. Addig pedig kezelése közben ne kapjon ambuláns lapokat arról, hogy állapota kezdeti, közepes vagy végső
    stádium. Ez kegyetlenség, egyenlő a halálos ítélet kihirdetésével.

    E helyett a beteget ne az állapotáról tájékoztassák, hanem a gyógyulás reménységét igyekezzenek fenntartani benne, ami a legutolsó óráig se lehetetlen. Erre még akkor is szükség van, amikor maga a beteg is már lemondott az életéről.

    Ezt ne tessenek a hazugság kategóriájába sorolni, hanem beszéljenek Pilling János professzor úrral, akivel csak annyiban sikerült közös nevezőre jutnom, hogy a
    betegnek joga van lemondani a tájékoztatásról. Ennyi.

    A betegnek pedig 99%-ban fogalma sincs arról, hogy lemondhat, nem tudja kérni, és nem is tudja, hogy miért kérné, hiszen az orvosok nincsenek felkészülve arra, hogy a tájékoztatás késleltetését pótolják a beteg biztatásával akkor is amikor az valószínűtlenek látszik. Egyszerűen azért, hogy megvalósulhasson a beteg joga a gyógyulásba vetett reménykedéshez.

    E helyett ma világszerte a sokk után következik a tagadás. A tagadást követi az agresszivitás, ez után a beteg, aki még mozgásképes, szalad fűhöz-fához valamilyen természetes gyógymódért. Ennek hosszabb-rövidebb ideje után a beteg lemond az életéről, és a magárahagyottság sötét érzetével hagyja el az életet.

    Az egyszerűen nem igaz, hogy a beteg
    a kezdet kezdetekor már beletörődik a sorsába, mint ami elkerülhetetlen, és amennyire még lehetséges, vidáman menetel a halál felé.

    Tudom, hogy az orvostársadalmat erősen megviseli a gyógyíthatatlan betegek helyzete, és kiég. Beszéltem a debreceni klinikán a református kórház lelkésznővel, aki mindig mosolyog, de mosolya mögött egy sötét kimerültség emészti. Amikor pedig teheti, helyet fog váltani, ha még nem sikerült neki. Úgy tetszik, nem a legmegfelelőbb ember a szolgálatára.

    Az orvosok között is így van ez. Aki a burnaout állapotába jut, nem választotta meg jól a hivatását. Aminek levét a beteg issza meg. A kiégettség egy kedélybetegség, amit sajnos nem gyógyítanak. Pedig igen is nagyon kellene.

    Tisztelettel: Nyitrai

Szóljon hozzá most!