Kommunikáció krónikus betegekkel

Minden kétséget kizáróan a krónikus betegségek váltak korunk népegészségügyi problémájává. Paradox módon, a modern egészségügyi intézmények nehezen küzdenek meg ezzel a kihívással. A jelenség magyarázata lehet, hogy a betegségek kezelése olyan tényezők használatát igényli, amelyek kívül esnek a mai egészségügy intézményrendszerén. Tekintsük át, melyek azok a lélektani és kommunikációs faktorok amelyek meghatározzák ezen betegségek megértését és megfelelő kezelését.

A gyógyítás fókusza

Krónikus betegségek esetén, a gyógyítás fókuszában, a betegséggel történő folyamatos megküzdés, a hosszú távú öngondoskodás, illetve a megfelelő életminőség biztosítása állnak. Könnyen belátható, hogy ezek elérése, meghaladja a háziorvos, sőt az egészségügy kompetenciáját. Ez egyrészt frusztrációt jelenthet a háziorvos számára, másrészt felerősíti az un. „ környezeti kommunikáció” szükségességét.

A környezeti szorzók figyelembevétele

Krónikus betegségek esetén, a páciens életkörülményei, pszichológiai jellemzői felértékelődnek. A páciens megküzdését alapvetően három fő faktor határozza meg: az aktív coping (megküzdés) készsége, a helyzete fölött érzett kontroll mértéke, illetve szociális támogatottsága. Az orvos-beteg kommunikációnak, ennek a három faktornak a megerősítését kell szolgálnia.

Állapotfüggő kommunikáció: a krónikus betegségek pszichológiai szakaszai.

A krónikus betegséggel való együttélés elfogadása mindenkinél egyedi módon történik meg. Mégis, bizonyos lélektani szakaszok, a legtöbb esetben megjelennek. Ilyenek a sokk, vagy el nem fogadás szakasza, amit rövidebb depresszió, kétségbeesés, illetve a tagadás követhet. A további szakaszok, a páciens karakterétől és a betegségtípusától függően lehetnek az aktív megküzdés vagy éppen a teljes apátia szakaszai. Pozitív esetben, a betegség elfogadása, compliance-szel és aktivitással párosul, de még ezekben az esetekben is a „megküzdés” hullámzásával kell számolnunk. Kommunikációnk tehát abban az esetben lehet hatékony, ha helyesen felmérjük páciensünk éppen milyen lélektani szakaszban van, illetve elfogadjuk a lélektani szakaszok változását vagy a stabilitás hullámzását.

Kifáradás, beletörődés

A krónikus betegségek egyik jelentős rizikófaktora, a páciens, környezete és az egészségügyi ellátók kifáradása. A kifáradás, beletörődés ugyanakkor természetes jelenségek, minden hosszantartó megküzdés során többször, általában szakaszosan jelennek meg.

Mit tehetünk a beletörődés megelőzéséért?

El kell fogadnunk és fel kell készülnünk a jelenségre. A „kommunikációs beoltás” módszere szerint, erre megfelelő időben és rendszeresen fel kell hívnunk páciensünk figyelmét. Ehhez hasonlóan, a kifáradás első jeleneinek megjelenésekor, még időben, a kifáradásról történő beszélgetéssel, a páciens megerősítésével csökkenthetjük a demotiválatlanság kialakulását.

Hogyan kommunikálja az orvos a motiválatlanságot?

Azt mondhatjuk, hogy ezerféle módon. A legveszélyesebb, amikor maga az orvos vagy egészségügyi személyzet sugallja a páciense felé saját „lemondását” A kutatások szerint, krónikus betegek ellátásában ez a jelenség nagyon gyakori. Kommunikációnkban különös figyelmet kell fordítanunk arra, hogy testbeszéddel, hanghordozással, szavaink használatával könnyen arról informálhatjuk krónikus betegünket, hogy „ nagyon elegünk van már problémáiból.”

Kommunikáció és betegségelőnyök

Mint minden betegség, a krónikus betegség is számos betegségelőnnyel járhat. Az orvos számára lélektani dilemma, amikor azt látja, páciensét olyan betegségből kellene kigyógyítania, amiben a páciens magát kényelmesen érzi, életét, környezetével való viszonyát harmonizálja. Ilyen esetekben a kommunikációs meggyőzési technikák sorra csődöt mondanak, használatuk kerülendő. A kommunikáció csak a „páciens és környezete, a páciens és a háziorvos közötti egyensúlyi helyzet” fenntartását kell, hogy szolgálja. A krónikus betegségek esetén a betegségelőnyök felismerése nélkül nem lehet a kommunikációnk hatékony.

„Harcos betegek”

Speciális problémát jelenthet a „harcos krónikus beteg viselkedés”. Különösen nehéz ezt kezelnünk, ha bipoláris formában jelentkezik. A jelenség gyakori és hátterében a szakaszos kifáradás jelensége áll. Hirtelen aktívvá váló pácienseink nagy frusztrációt jelenthetnek, ha nem vagyunk a jelenségre felkészülve. A kommunikációnknak ebben az esetben is a megéretést kell szolgálnia, célunk a compliance és az aktív megküzdés fenntartása kell, hogy legyen. Kerülni kell, hogy pácienseinkben lelkiismeret furdalást vagy szégyenérzetet keltsünk, bizarr viselkedésükre való negatív utalással.

Kérdések és válaszok

Idős, krónikus betegségekkel küszködő páciense, hetente többször felhívja Önt és kéri, hogy otthonában látogassa meg, tüneteinek romlása miatt. Ön már többször meglátogatta páciensét, de egyik látogatása során sem észlelte, hogy a tünetek romlása megakadályozná páciensét, abban, hogy saját lábon felkeresse a rendelést, rendelési időben. Mit tesz Ön ilyen esetben? Hogyan érteti meg páciensével, hogy az otthoni vizit helyett keresse fel a rendelést?

Írja meg, az alábbi három lehetőség közül, Ön szerint melyik a helyes válasz!

Válaszok:

1. válasz lehetőség
Gondoljon a krónikus betegségeket kísérő un. „környezeti kommunikációs nyomásra”. Valószínűleg, a páciens környezetének megfelelő bevonása nélkül, ezt a helyzetet nem lehet véglegesen megoldani. Csak a környezet, család, szomszédok, egyéb közösségi fórumokkal történő együttműködéssel lehetséges a további, fölösleges telefonálások megszüntetése. A helyes kommunikációs stratégia: az orvos-páciens kommunikáció kiszélesítése.

2. válasz lehetőség
Fontos, hogy azonosítani tudja, páciense a krónikus betegségeket jellemző „szakaszos megküzdés”, melyik fázisában van. Amennyiben átmeneti demotiváltság, „kifáradás” jellemzi páciensét, akkor az otthoni látogatásra akár több alkalommal is sort kell keríteni, ezzel segítve, hogy minél hamarabb „aktívabb megküzdési” fázisba kerüljön az érintett beteg.

3. válasz lehetőség

Az idős beteg viselkedése un. „cry for help” kommunikációnak is felfogható. Ebben az esetben több időt kell töltenie az orvosnak betege lélektani támogatásával, csak így előzheti meg, hogy a „fölösleges” házhoz hívások állandósuljanak. A beszélgetéseknek ki kell terjednie a páciens lehetséges „betegség előnyeire” is, ezzel segítve a páciens betegség belátását. Ez a fajta háziorvosi kommunikáció elősegítheti a páciens és a háziorvos kapcsolatának reális keretek között tartását.